Az első nap egyedül Bázelben:
Szeptember 14.
Reggel irány Bázel, albi, Claire már az 5 órás vonattal elindult, a hely már szabad volt. Könnyektől sem mentes búcsúzás, integetés az erkélyről, majd magamramaradás.
Nekiálltam pakolni, jó program volt mit ne mondjak. A konyha gyakorlatilag teljesen felszerelve, kenyérsütőn és palacsintasütőn kívül gyakorlatilag nem kellett volna semmit sem hoznom. A rengeteg kaja elpakolása is remek móka volt, jutott a konyhaszekrénybe, de még a ruhásszekrénybe is. Mire kipakolásztam dél is lett, ebéd majd be a suliba. Neki álltam gyalog, mondon nem lehet messze, úgy kábéra sejtettem mennyi. Hát rosszul emlékeztem, félórás séta az albiból a suli, két hangszerrel ez elég fárasztó volt. Mindegy, mondom benézek a kávézóba, az első ember akit meglátok Peti (akit az egész nyár folyamán nem tudtam elérni, se telefonon, se e-mail-en se sehogy, már rendesen aggódtam), aki nagy mosollyal integetett az egyik asztaltól. Megmondom őszintén, megkönnyebültem hogy megvan és hogy ismerős arcot láthatok.
Beiratkozás, titkárság. Nagyon rendesek voltak, mosolygott mindenki, pedig elég nagy tömeg volt. 10 perc alatt végeztem is, leadtam a fényképet a diákigazolványhoz, bemutattam a szükséges iratokat, valami matricát ragasztottak az érettségimbe, adtak egy kék lapot amire az óráim voltak felirva aztán ennyi.
Scholás füzetet is vettem magamhoz benne minden szükséges infoval. Vagyis hát csak majdnem minden szükségessel, ugyanis mikor nekiálltam kikeresgetni hogy melyik órám mikor lesz mindenhol csak ennyi állt "siehe Informationsbrett", vagyis lásd majd a faliújságon. Na én odamentem vetettem rá egy pillantást erre a dologra és annyira elborzadtam hogy csak másnap mertem újból odamerészkedni. Képzeljünk el egy 3x1 méteres falat amely tele van aggatva géppel vagy kézzel írt egymás hegyén-hátán felaggatott papírokkal amelyet kb. 20 ember próbál elemezni egy időben. Mondtam köszönöm ezt most nem.
Petit megkerestem, kiderült hogy könyvtár megnyitó van, és fogadással kedveskednek minden érdeklődönek. Egyből odamentünk, ekkor lehettem csak a világhíres svájci "szegénység" szemtanúja. Hatalmas sajtok fatálon, kis falatkák minden elképzelhető összeállításban, a kedvencem a spenótos lazac volt, de találtunk borjúszeleteket tonhalmártásban is. Aztán perszte a borokat kezdtük el kosólgatni, annyit elmondanék azért hogy a svájci bor nem véletlenül nem világhíres. Mi azért hamar felülemelkedtünk ezen az apró problémán és ittunk rendesen. Nagyon jó hangulat alakult ki, mindenki nevetgélt, mindenféle nyelven folyt a társaslgás. Nagyon sok japán tűnt fel, nekem meg a velük folytatott társalgásaink alapján az tűnt fel hogy a japánok tényleg nem normálisak, főleg a nőnemű egyedek nem, az hogy meg részegen milyenek, az meg leírhatatlan. 11 körül bezárt a bazár, átmentünk egy kocsmába ahol potom 5 frankért (900 ft) sikerült egy pohár sört innom, majd 2 körül haza.
